Jelenlegi hely

Beérkezett művek - Hová tűnt a kőbalták mestere?

Szíves olvasásra ajánljuk a beérkezett műveket! Köszönjük a lelkes gyermekeknek a munkát, a tanároknak a felkészítést!

I. helyezett

Kovács Imola: Az ősember háborúja

Hűvös reggel volt, ezért még harmat borította a növényeket. Kimentem a barlangból, hogy friss levegőt szívjak.

Az egyik Vadász az imént kapott el egy kisebb medvebocsot.

– Ma jó reggelünk van – örvendezett – lesz mit ennünk reggelire!

– Hol találtad a medvebocsot? – kérdeztem.

– A patak mellett.

– Egyedül? –csodálkoztam – Az anyja hol volt?

– Már hetek óta nem láttam –felelt a Vadász és elment.

Kijöttek a többiek is erre a lármára. Mindenki boldog volt, hisz általában csak egyszer szoktunk enni naponta. A Törzsfőnök is felébredt. Éppen vígan ettünk-ittunk, amikor betoppant a Felderítő.

– Azért nem találtátok az anyamedvét, mert egy másik, eddig nem látott törzs levadászta – kiáltotta rémülten.

– Láttam, amikor hatan ráugrottak. Most már nem mi vagyunk az egyetlen törzs itt.

Hirtelen síri csönd lett. Vége lett a mulatozásnak. Senki nem ivott egy kortyot sem, senki nem harapott bele a húsba.

– Mikor láttad őket? – kérdezte a Törzsfőnök.

– Ma hajnalban – felelte riadtan.

 – Megláttak téged?

  – Nem hiszem, de hallottam, hogy meg akarnak támadni bennünket.

Erre aztán mindenki megzavarodott.

– Meghalunk! – kiáltották

 – Vége az életünknek! – mondogatták.

Ilyeneket és még sok mást gondoltak.

–Felderítő, Fegyverkészítő – parancsolt ránk a Törzsfőnök – holnap elmentek az ellenséges táborba, kideríteni, hogy mire készülnek. Most pedig mindenki tegye a dolgát!

Hamar eljött az este, meg a reggel is, de én egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egész éjjel azon aggódtam, hogy mi lesz, ha elkapnak vagy ha megtámadnak. Hirtelen reggel lett. Korán keltem, de még így is én lettem az utolsó, aki felkelt. Mindenki nagyon izgatott volt.

­– Vigyél fegyvereket is!  – szólítottak fel.

– Ne aggódjatok – válaszoltam higgadtan, de azért titokban izgatott voltam, – minden rendben lesz.

– Indulhatunk Fegyverkészítő? – kérdezte Felderítő.

Sóhajtottam.

– Igen.  – válaszoltam.

A Felderítő, két Vadász, a Törzsfőnök fia, Törzsherceg és én indultunk el. Az út felénél viszont az egyik Vadász visszament a táborba. Már nagyon oda akartam érni, mert Törzsherceg folyton sürgetett minket.

 Mikor odaértünk gyönyörű látvány került a szemünk elé. Én nem szoktam erre járni ezért csodálkoztam rá ennyire. A távolban meredek hegyoldalakat láttunk, amelynek a tetején hó is volt. Előtte a völgyben csillámló patak csörgedezett, és néhány szikladarab állt ki a vízből. Mi a másik hegyoldalon álltunk.

– Most hogy jutunk át a túloldalra? – kérdezte Törzsherceg.

– Mi lenne, ha itt hagynánk? – kérdezősködött Felderítő.

Mindketten elnevettük magunkat hisz tudtuk, hogy a Törzsfőnök fiának mindennel baja van, ezért akartuk itt hagyni.

Végül sok gyaloglás után átértünk a túloldalra, és megtaláltuk az ellenséges tábort. Ott hallottuk, hogy három nap múlva támadnak meg minket. Megszámoltam őket. Vagy harmincan akartak ránk támadni. Mi meg csak tizenhatan voltunk! Gyorsan visszaszaladtunk, és elmondtuk, mit láttunk és hallottunk.

– Fegyverkészítő! – szólt rám Törzsfőnök.

– Igen? – kérdeztem mintha nem tudnám, mit akar mondani.

– Tedd a dolgod!

Hát elkezdtem keresni az erdőben szakócának való követ. Találtam ott mindenfélét: ágat, kavicsokat, csontot. Csak szakócának való követ nem. A nagy keresésben aztán hét alkalmas darabra bukkantam. Elkezdtem megmunkálni őket. Hosszú időbe telt, mire eggyel végeztem, és még ott volt a többi. Miközben ezeket pattintgattam, akkor támadt ránk a másik törzs. Hirtelen senki sem tudta, mit tegyünk. Mindenki futott, amerre látott. Én is így cselekedtem. Otthagytam mindent, csak szaladtam.

Szerencsére mindenki megmenekült, és egy másik helyen telepedtünk le. A régi otthonunkhoz azóta se mentünk vissza. Minek mentünk volna? Ez az egész ma már csak egy rossz emlék. Az új területünkön is megvan mindenünk, és itt békében élhetünk.

Kovács Imola

5. osztály

Várpalotai Várkerti Általános Iskola

II. helyezett

Hová tűnt a kőbalták mestere?

A litéri csiszolt kőbalták története

 

            Egyszer azt álmodtam, hogy visszautaztam az időben.

            Egy sziklabarlang előtt egy Bibó nevű ősember éppen indult a hordájával mamutot vadászni, de amikor be akarták kergetni egy gödörbe a mamutot, elesett Bibó és eltörött a kőpengéje. Bekergették egy dárdával sűrűn megrakott gödörbe az állatot. Összekötözték és húzták maguk után az óriási mamutot. Nagyon nehéz volt nekik, sokat pihentek. Amikor visszaértek a barlangba, addigra már a gyűjtögetők is visszaértek. Bibó elkezdett pattintani egy követ, mert úgy döntött, elkezdi készíteni az új kőbaltáját. Bibó már nagyon fáradt volt ez a hosszú nap után, ezért akart pihenni egy kicsit, de tudta, hogy másnap kell a kőbalta. Ezzel a gondolattal újult erővel folytatta a munkáját. Egy fél óra múlva már aludt Bibó az új kőbaltája mellett. Másnap újra mentek vadászni. Bibó büszke volt az új kőbaltájára. Amikor kergették az őstulkot, Bibó vigyázott, nehogy újra elessen. Az őstulok rátámadt Pipóra, aki Bibó barátja volt. Pipó úgy megijedt (mert nem volt annyira bátor teremtés), hogy elhajította véletlenül a kőbaltáját. Bibó és a többiek gyorsan odafutottak segíteni. Mivel Bibónak már megvolt a legújabb és legerősebb kőbaltája, odadobta Pipónak. Pipó visszanyerte a bátorságát, akkorát sújtott az őstulok fejére, hogy az összeesett. Bibó és a többiek boldogan kötözték össze az őstulkot, és egész visszaúton csak dicsérték Pipót. Amikor hazaért a horda, elmondták a történteket a gyűjtögetőknek, és ők is megdicsérték. Közösen ették a tábortűz mellett az őstulkot. Pipó ette a legboldogabban. Másnap megint mentek vadászni. Most őstulokra vadásztak. Aznap Flippet támadta meg az őstulok. Flipnél sosem volt balta, mert lusta volt készíteni magának. Bibó kedves volt, ezért gyorsan odadobta Flipnek a kőbaltáját, de Flip nem volt jó abban, hogy elkapjon tárgyakat, ezért a kőbalta elrepült mellette, be a bokorba. Flip nevetett, mert ő rosszindulatú volt, most nem is akarta elkapni, és a könnyező Bibóra nézett:

- Sajnálom a kőbaltádat, kicsi kismadárka, legközelebb.....

A mondatot nem tudta befejezni, mert az őstulok nekiment. Flip kék-zöld foltos lett. Kicsit fájt neki az őstulok patájának a nyoma. Mikor visszaértek Bibó elkezdte csinálni az új kőbaltáját, de amikor a felénél járt, az állatok elindultak melegebb vidékekre, az ősemberek elkezdtek utánuk futni. Bibó nem tudta befejezni a kőbaltáját, ezért ott kellett hagynia.

            Ekkor hirtelen felébredtem, és fél óra múlva indultunk is egy múzeumba. Meglepődve láttam, hogy ugyanaz a kőbalta van ott, mint amit az álmomban Bibó hagyott ott a barlangban...

Feil Dorka Boróka

Litéri Református Általános Iskola 5. osztály

 

 

 

 

III. helyezett

A félig kész kőbalták esete

Egyszer volt, hol nem volt, volt az erdő mélyén egy ősember, akit a kőbalták mesterének tartottak.

Reggeltől estig égett a keze alatt a munka, de annyira égett, hogy egyszer majdnem felgyulladt az erdő! Ha találkoztak vele az emberek, nem is köszöntek neki, hanem egyből kérdezték:

―Mikor lesz kész a baltám?

―Csinálsz egyet nekem is?

Hiába mondta, hogy sok a dolga és családja is van, akkor is folyton-folyvást zaklatták. Éppen egy baltát pattintott, amikor az az ötlete támadt, hogy nem baltát pattintgat tovább, hanem elpattintja magát a környékről, mert elege lett ebből. Elásta a félkész baltákat, úgy gondolta, ha visszajön, azért majd folytatja a munkát.

Vándorútján sok mindent látott, például azt, hogy már inkább csiszolják a baltákat. Megtanulta és hazaindult az új tudományával, de út közben eltévedt. Találkozott egy sárkánnyal, aki csak úgy engedte tovább, ha megnyúz három birkát és előkészíti vacsorára neki. A csiszolt baltával gyerekjáték volt számára, még jobban is ment, mint a pattintott baltával. Találkozott még egy sárkánnyal, de az csak úgy engedte át, ha kivág egy teljes erdőt. Legyintett párat és a fák szinte maguktól kifeküdtek.

A harmadik sárkány semmiért sem akarta elengedni, egyszerűen fel akarta falni. De az új baltájával, ami csak úgy siklott a pikkelyei között, könnyedén megölte a fenevadat.

Visszaért a lakhelyére megmutatta új tudományát, ami még népszerűbb lett, mint a pattintás. Ezek után elő se ásta a félkész baltákat, mert úgy gondolta kell a csudának.

Itt a vége fuss el véle, ha nem hiszed, nézd meg a baltákat a saját szemeddel a Laczkó Dezső Múzeumban! De el ne pattintsd onnan!

Bálint Dávid 5. o.

Csetényi Vámbéry Ármin Általános Iskola

8417 Csetény Rákóczi u. 22.

 

További beérkezett pályaművek:

Ősmese

Réges-régen, az őskor vége felé, élt egy őscsalád. A családfőt Kőbunkónak, az anyát Rózsatövisnek hívták, három csemetéjük pedig Szőrös, Prémes és Kőpofa névre hallgattak.

Az ősgyerekek állandóan csintalankodtak. Szőrös mindig rossz fát, tett a tűzre, emiatt az egész barlangjuk bűzlött. Prémes folyton pihe-puha, szőrmók állatkákat hordott haza, amelyek vérszomjas vadakká cseperedtek. Szelídítésük nem mindig sikerült. Kőpofa mindenbe beleütötte az orrát, ami rendre el is tört. Az élet zajlott, apa vadászni járt, anya gyűjtögetett.

Kőbunkó elhatározta, hogy kőbaltát készít fiainak, és ha beköszönt a tizenhatodik tavaszuk, megkapják első fegyverüket. Igyekezett titokban tartani tervét, és akkor dolgozott rajta, amikor a gyerekek nem láthatták, s hogy meg ne találják, mindig elásta a barlangjuk melletti csalitos kökénybokra alá.

A kőbalták már félkészek voltak, és a föld alatt várták, hogy befejezze őket, amikor rokonok jöttek látogatóba a nagy folyón túlról. Puha hermelinprémet viseltek, lábukon szarvasbőr papucs csattogott. Kényelmes, gazdag életről meséltek, és büszkén mutogatták teherhordó állatukat, ami békésen legelészett, majd fáradtan heverészett az ősi fűben. Kőbunkó ábrándozva meredt a távolba, és lelki szemei előtt magát látta, amint mamutcombbal a szájában hasal egy napsütötte szőrmepriccsen. Rózsatövis elképzelte, ahogy a gyümölcsöktől roskadozó fákról az ölébe pottyannak a lédús termések. Prémes egy jaguárról álmodozott, gondolatban rajta száguldozott. A rokonok hívták őket, hogy tartsanak velük. A költözést gyorsan eldöntötték, összecihelődtek, és útnak indultak. Amikor már túl voltak a Vadkanos erdőn és a Toportyános nádason, Csúzli, a rokon gyerek dicsekedni kezdett unokatestvéreinek az új kőbaltájával. Kőbunkónak ekkor jutottak eszébe az ott felejtett szerszámok, de már nem fordult vissza értük. Remélte, hogy egyszer majd valaki hasznukat veszi.

Újdonsült lakhelyükön az apa új kőbaltákat faragott fiainak, amit boldogan és büszkén használtak. Azt nem tudom, hogy a szívük visszavágyott-e a szülőföldjükre, a füstös barlangba, nem tudom, hogy hiányoztak-e a kökénybokrok… Remélem, megtalálták a boldogságukat, mamutcombot, lédús gyümölcsöt, jaguárt, és a gyerekek továbbra is csintalankodtak…

Ősz Noémi Csenge 6. o.

Csetényi Vámbéry Ármin Általános Iskola

 

                              

Hová tűnt a kőbalták mestere?

 

   Valamikor réges-régen, i.e.5. évszázad közepén, a mai Litér határában, egy barlangban élt a kőbalták mestere.

   Hosszú szakállú, ősz öregember volt. Barlangban dolgozott, készítette társainak a baltát. Ezzel a szerszámmal készítették az eszközöket, melyekkel meg tudták szerezni az élelmüket, főként vadászatra használták. A mester megmutatta nekik azt, hogy hogyan kell elkészíteni a kőbaltát, mert ha majd nem lesz velük, akkor is legyen nekik, amivel el tudják ejteni a vadat. Sajnos ők nem akarták megtanulni! Sokat gondolkozott azon, hogy mitévő legyen. Végül azt mondta a kőbalták mestere, hogy elmegy, mert nem tetszett neki az, ahogy viselkedtek a többiek. Néhány baltát elásott a barlangban, hogy ha elfogy nekik, legyen mivel vadászniuk. A többit elvitte magával. Elhagyta a hordát. A társai elkezdték keresni. Bántotta őket, hogy így viselkedtek az öregemberrel. A közeli, s távoli erdőkben, barlangokban is érdeklődtek utána, de nem találták. Majdnem fél évig keresték társukat. Már vissza akartak fordulni, mikor találkoztak egy idős nénivel. Beszélgetni kezdtek, és kiderült, hogy vele élt a mester. Nagyon szerették egymást. Elmesélte az embereknek, hogy egy nap elment vadászni az őszszakállú, de sajnos nem tért vissza.

   Az idős nénit befogadták és velük élt tovább.

 

                                                 VÉGE

Paksa Kata

Litéri Református Általános Iskola 5. osztály

 

Régi Mátyás: Hová tűnt a kőbalták mestere?

 

    Egyszer volt,hol nem volt,volt egyszer  a kőkorszak vége felé egy kézműves dolgozó, aki kőbaltákat készített nap mint nap.

     Először  is keresett egy megfelelő méretű követ, amiből szerszámot tudott csinálni. Megcsiszolta, fúrt bele lyukat és belerakott egy botot, azután már készen is volt az eszköz. Egy napsütéses nyári napon megszólította őt a szomszédban dolgozó kovácsmester.

  • Héj, te szomszéd!- szólt a mester- Megnézed az én mesterségemet, hogy mivel foglalatoskodom itt az udvaromban?
  • Üsse kő – gondolta a kőfaragó – Várj csak, mindjárt ott vagyok.

A baltakészítő egy szempillantás alatt ott is termett. Eleinte csak ámult-bámult, majd próbálta maga is elsajátítani a munkát. Amikor hazaért, ki is próbálta, de nem sikerült neki. Ekkor eszébe jutott, hogy van ám neki egy barátja, aki ugyanezt a tevékenységet végzi az év minden egyes napján. Tőle kért hát tanácsot. Bekopogott a cimborájához és elbeszélgettek amolyan ősemberesen. A jó barát megtanította a mesterség minden kis fortélyára, az apró simításokra, és elmagyarázta neki, miket lehet készíteni kovácsolással. Elárulta azt is, hogy milyen fémekből milyen fegyvert vagy használati eszközöket csinálhat, ha esetleg ezt a szakmát választaná. Az ősember ezután nagyjából már értette is a mesterséget. Csakhogy ezidő alatt a régi munkájához tartozó megrendelések egyre csak gyűltek, de ő erre ügyet sem vetett. Egyik nap aztán megszólította egyik régi megrendelője:

 - Te cimbora, állj meg egy szóra, kérlek! Száz meg száz esztendeje várok már rád, hogy megcsináld a baltámat! Mivel foglalatoskodsz mostanában, hogy nem érsz rá elkészíteni?

-Ó, tudod én azt próbálgatom éppen, hogyan sajátíthatnám el a kovácsmesterséget. Még nem döntöttem el, hogy a balta vagy az eszközkészítést választom-e. Ezért nem vállalok öt napig szerszámgyártást senkinek sem!

Ahogy megígérte, öt teljes napon át azon gondolkodott, hogy a kőbalták készítését vagy esetleg a kovácsolást válassza. Ugyanis mindegyiknek volt előnye és hátránya is. A kovácsolásnak az, hogy több haszna lenne belőle. A baltafaragásnak pedig az, hogy ebben a munkában több örömet lelt. Végül mégis a kovácsolást választotta a nagyobb bevétel miatt. Így aztán a kőbalták ott maradtak a házánál, ő pedig egy műhelyt alapított, aminek a címerén egy balta volt. Azonban még sokáig szeretett volna visszamenni a régi szakmájába, és inkább ott tölteni a mindennapjait. Végül beletörődött abba, hogy a kovácsolás mellett döntött, mert sokan megdicsérték, milyen jól végzi a mesterségét. Mégis gyakran törte azon a fejét, mi lett volna, ha marad a kőbaltagyártásnál.

   A sora minden nap egyre jobban és jobban ment. Lett egy jól fizető mestersége, később családja, gyerekei is. Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Régi Mátyás

5. osztály

Várpalotai Várkerti Általános Iskola

Pályázati felhívás

Hová tűnt a kőbalták mestere?

A Laczkó Dezső Múzeumban 2018. augusztus 20-án nyílt meg a „Sziklától a kőbaltáig…” című régészeti kiállítás. A tárlatban bemutatunk egy különleges lelet együttest, félkész kőbaltákat, melyeket a Kr. e. 5. évezred közepén ásott el valaki a mai Litér határában, majd nyoma veszett a mesternek. A félkész kőbalták azért is különlegesek, mert csak alig néhány hasonló darabot ismerünk a magyarországi régészeti leletek között, a kőbaltákat teljesen kész, csiszolt formában szoktuk megtalálni.

 

Mi történhetett vele, hová tűnhetett vajon a kőbalták készítője?

Találjátok ki a kőbalták mesterének történetét és írjátok meg a Laczkó Dezső Múzeumnak a kiraly@ldm.hu e-mail címre!

A történet terjedelme word formátumban maximum 2 oldal legyen.

A pályázatra az általános iskolák felső tagozatos diákjainak műveit várjuk, a történetet beküldők mindegyike jutalomban részesül,az első 3 helyezett diákot pedig értékes díjakkal jutalmazzuk.

Beküldési határidő 2018. november 25.

Címzett: Király András

E-mail: kiraly@ldm.hu

Az eredményhirdetésre 2018. november 29-én, 15 órakor a Laczkó Dezső Múzeumban kerül sor.

A jutalmakat felajánlotta: Képzelet Művészellátó Kft., Kölcsey Ferenc Könyvesbolt (Kossuth Kiadó)

 

Király András

múzeumpedagógus