Jelenlegi hely

Szellem a tárgyban..., a helyben..., a képben

Kiállítóhely: 

A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum állandó kiállítása

Látogatható: 2006. május 19-től

Mi a múzeum? Sokat vitatott probléma, hogy a múzeum olyan „emlékezet hely”, ahova a tárgyak azért kerülnek, hogy ott mint emlékeket raktározhassuk őket, magyarán: hogy többé ne kelljen emlékezni rájuk. Ám ezzel el is szakítjuk e tárgyakat korábbi emlékezetüktől, személyes kötődésüktől, attól a múlttól, amit a tárgy korábban képviselt. Fontos tehát, hogy tud-e, akar-e a múzeum úgy emlékeket raktározni, hogy közben a tárgy korábbi jelentéseit is megőrzi, megtartja a tárgy személyességét. Tud-e az „emlékezet hely” „emlékezeti hely”-ként is viselkedni?  

Mit képvisel a múzeum? A tárgyat „önmaga jogán”, a tárgyat egy konkrét (helyi) közösség kultúrájának emlékeként vagy a tárgyat mint egy absztrakt közösség szimbólumát? És ki képviseli a tárgyat? A gyűjtő, a szerző, esetleg a muzeológus? Ha magunkban tudatosítjuk, hogy a múzeumnak a társadalmi jelenségek tárgyi lenyomataira van szüksége, és nem a társadalmilag steril tárgyakra, akkor ezek az erős személyes kapcsolatokkal rendelkező, aurával bíró objektumok újra társadalmilag is élő szervezetté alakíthatják a XIX–XX. század elitje és értelmisége által lefagyasztott intézményünket, a múzeumot. Kiállításunkba zömmel olyan tárgyakat válogattunk, amelyek önmaguk jogán, önmagukat képviselve, eredeti tulajdonosukat megidézve szerepelhetnek. 

Célunk nem az volt, hogy valamiféle fiktív megye-történelmet mutassunk be, hanem az, hogy a megye területéről származó, de csupán a múzeumba kerülésükkel kulturális örökségünk részévé vált tárgyakat vonultassunk fel és értelmezzünk. Ezeknek a tárgyaknak a zöme nem tekinthető a klasszikus értelemben vett történelem részének. Számos közülük – főként a régészeti leletek, de egyes néprajzi tárgyak is – csupán a mindennapi élet használati eszközei voltak, s mint ilyeneknek sem a használók, sem az örökösök nem tulajdonítottak jelentőséget. Évszázadnyi vagy évezrednyi időt töltöttek a földben elrejtve vagy a padláson szemétként kidobva, a kollektív emlékezetből kitörölve, mígnem a régész lapátja és ásója, a néprajzos és a történész vizslató szeme rájuk nem akadt, a múzeum pedig leltározó rendszere segítségével „múzeumi tárgyat” nem csinált belőlük. „Történelmi” tárggyá csupán azért lettek, mert a múzeum őket azzá tette. Ez a változás azonban megfosztotta a tárgyakat a saját életidejüktől.

Részben szembefordulva e folyamattal, kiállításunkban a tárgyak kontúrjának meghúzása mellett fő törekvésünk az volt, hogy a tárgyakat „helyzetbe” hozzuk, idejüket visszaadjuk. Meg szeretnénk mutatni azt, hogy milyen folyamaton megy keresztül egy tárgy, míg a múzeumba kerül és ott „újraéled”; milyen eredeti kontextust határoz meg pusztán a jelenlétével; mit jelentett,
jelenthetett „eredeti” használati közegében, és mit jelent ma nekünk. Célunk, hogy a tárgyakat eredeti jogaikba és egy más típusú emlékezeti folyamba el- és visszahelyezzük, hogy úgy tekinthessünk rájuk, mint ami „miénk”.

A tárgyakhoz fűződő kapcsolatot természetesen nehéz újraszőni. Mi ezt elsősorban nem úgy tesszük, hogy a vitrinekben és az enteriőrökben panoptikum jelleggel rekonstruáljuk a tárgyakat,hanem úgy, hogy lehetőleg minden „tudott” információt megadunk róluk. Ennek egy részét közvetlenül is megjelenítjük, más részét az infopulton archivált és elhelyezett dokumentációkformájában tesszük elérhetővé. Szándékunk az, hogy a tárgy „történetét” ne mi „írjuk meg”, hanem az a látogató képzeletéből pattanjon ki. Röviden elmondjuk ugyan egy-egy bevezető szöveg erejéig, hogy mit kell feltétlenül tudni a tárgyról vagy tárgycsoportról (ha valaki beéri ennyivel és a látvánnyal, akkor ezt is megteheti), de aki „nyomozni” kíván a tárgy egyéb jelentései után is, az általunk felkínált dokumentációs választékból megteheti. 

A kiállításban a tárgyakat elsősorban nem azért szerepeltetjük, hogy azok egy-egy korszak illusztrációi legyenek, vagy hogy felidézzék a mindennapok tárgyi világát, hanem önmaguk története jogán. Ez persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy-egy tárgyunk története szimbolikus hordozója, megjelenítője lehet valamilyen történelmi, helytörténeti ténynek. Az 1848/49-es szabadságharc relikviái, az 1944-es országzászló-avatás, a Veszprém megyei zsidóság deportálásának képei vagy 1956 dokumentumai a kollektív emlékezetben is szimbolikus helyre kerülnek. Önmaguk léptékén túlnyúlva az emlékezet nagyobb dimenzióit is képesek megidézni. Bár nem beszélünk 1848-ról, 1944-ről vagy 1956-ról összefoglalóan és a teljesség igényével, egyegy tárgy segítségével mégis képet alkothatunk 1848, 1944 vagy 1956 jelentéséről, a helyi értékrendszerben és a nemzeti történelmünkben betöltött jelentőségéről.

Tóth G. Péter